A Hortobágy

Természeti földrajz

A Hortobágy 1700 km² kiterjedésű kistáj, a Közép-Tisza-vidék része. Nyugaton, a Tisza irányából a Borsodi-ártér, délnyugaton a Nagykunság északi része, a Tiszafüred-Kunhegyesi-sík, keleten pedig a Hajdúhát határolják. Délen fokozatosan megy át a Nagy-Sárrét egykor mocsaras területébe. A Hortobágynak mintegy 80%-át borítják jelenleg szikes talajok, ezer négyzetkilométert meghaladó, összefüggő területen. Egészen biztos, hogy már a folyószabályozások előtt is száz négyzetkilométerek lehettek hasonlóak. A szikes talajra a Na-ionok túlzott feldúsulása jellemző. Ezek a magasan lévő talajvízől a kapillárisain keresztül az intenzív párolgás hatására jutnak annak felső szintjébe, felhalmozódnak, és terméketlenné teszik a talajt. A hortobágyi szikesek felszínének alakításában a padkásodás jelenségének nagy szerepe van. Ez alakítja ki a gyakran csak néhány centimétertől egyméteres szintkülönbségű tereplépcsőket.

Ez a táj mérsékelten meleg, száraz éghajlatú. A hőmérséklet sokéves átlaga 9,9 °C, a tenyészidőszaké 17 °C, ezen belül viszonylag magas a hőségnapok száma (20-25). A Hortobágy még hazai viszonylatban is kimondottan száraz vidék, a csapadék éves összege 520-550 mm. A nyári időszakban rendszeres és jelentős a csapadékhiány. Annak ellenére, hogy a Hortobágy nem klimatikus sztyepp, a speciális talajnak és víháztartási körülményeknek köszönhetően nagy részét mégis tartós gyeptársulás borítja. A puszta éghajlatának sokat emlegetett jellemvonása a csapadék és hőmérséklet járásának szeszélyessége.

A Hortobágyra a jórészt Sajó-Hernád eredetű, észak-deli lefutású mocsaras folyómedrek megléte volt a jellemző. A Tisza fő víztömege a Dobi-fokon (Tiszadob) keresztül érkezett, részben ideiglenesen tározódva a Veresnád-mocsárban. Az elöntések általában sekélyek, rövid ideig tarók voltak. A Hortobágynak saját eredésű folyója nincs, s a folyószabályozások révén megszűnt a rendszeres áradások okozta vízellátás is. Állóvizeinek kisebb része erősen ingadozó vízszinttel jellemezhető ám teljesen csak a szélsőségesen aszályos években száradnak ki. A folyók szabályozásával ezek száma megfogyatkozott, mivel az időszakos vízutánpótlást biztosító árvizek elmaradtak. Ehhez a típushoz tartozhattak a Hortobágy jellegzetes, nagy mocsarai mint a Kunkápolnási-mocsár és az Egyek-Pusztakócsi mocsarak nagy része. A talajvíz a terület túlnyomó részén, a vegetációs időszakban 1,5-3 m mélyen helyezkedik el, hóolvadás után azonban többnyire 0-1 m, szeptemberben 2-4 m mélyen található. A Hortobágy talajvizei közismert szikesítők. A talajok és talajvizek kémiai jellege azonban általában nagyon mozaikos, tíz méteren belül is ugrásszerű változások tapasztalhatók.

A Hortobágy az Alföld flóravidékén belül a Tiszántúli flórajárásban helyezkedik el. Területéről 850 őshonos és honosult növényfaj ismert. A flóra antropogén eredetű elszegényedése is jelentősnek mondható, melynek fő tényezői az erdőirtások és erdőgazdálkodás a Tisza mentén, a folyószabályozás, a löszgyepek felszántása, a maradék löszterület legeltetése. A növényzet időbeli és térbeli megjelenésére a víz vagy annak hiánya gyakorol legnagyobb hatást.

Halastavak

A Hortobágy szikeseinek hasznosítására már az ezernyolcszázas években is születtek tervek, ennek eredményeként az elmúlt száz esztendőben a hortobágyi halastórendszerek kiterjedése meghaladta a 6000 hektárt. Ezek közül a legnagyobbak a Hortobágy halastó és a Virágoskúti halastavak, itt mind a két helyen kiépített leshelyekkel várják a természetkedvelőket. A nemzeti park északi, úgynevezett puffer területein - amelyek szabadon látogathatók - pedig a Vidizugi halastavak várják a hozzánk madármegfigyelésre csatlakozó utazókat.

A tavakban legnagyobbrészt pontyot, busát és amurt tenyésztenek. De sokak számára kiemelkedő fontosságú vízimadárvilága által vált ismerté. A Hortobágy halastó nemzetközileg is elismert Ramsari-terület. A vízivad-vadászat teljeskörű betiltása óta a fészkelő madárfajok paradicsoma ez a közel 2000 hektáron elterülő vízi világ. Néhány jellemző költő madárfaj: kis kárókatona, batla, vörösgém, üstökös gém, nagy kócsag, kis kócsag, cigányréce és fattyúszerkő. Ezek mellett Közép-Európa legnagyobb 200-250 páros kanalasgém-telepe is itt található.

A fészkelési időszak előtt a tavaszi és az azt követő őszi átvonuló madártömegek látványa igazi csemege az idelátogatóknak. A récék és partmadarak tíz- és százezrei mellett a vadlibafajok 200 ezres tömege és a hortobágyon ősszel északról érkező és a hosszú afrikai út előtt összesereglő darvak több mint 60 ezres tömege az itt élők szívét is megdobogtatja.

Mocsarak

A Tisza folyó szabályozás előtt a magyar Nagyalföld számos területe, így a Hortobágy is évente többször víz alá került. Nem meglepő, hogy akkoriban kiterjedt mocsarak sokasága és időszakos vízállások sűrűn váltakozó mezeje volt a Hortobágy. Ma már minden ilyen vizes élőhelyet a természetvédelem jogszabályokkal véd.

Bár még vannak természetes szikes tavak is a Hortobágyon, többet a nemzeti park munkatársai rekonstruáltak. Ilyen rekonstruált vizes élőhelyek a Tisza folyóból csatornákon keresztül táplált Egyek-Pusztakócsi mocsarak. Itt a természet néhány év leforgása alatt visszafoglalta régi-új élőhelyét. A nyílt vizes élőhelyeket újból elfoglalta a négy hazánkban költő vöcsökfaj, kisebb telepeket alakítottak ki a víz fölött vadászgató fattyú- és kormos szerkők. Fészkelési időben a nádak közül sokfelől hallhatjuk a bölömbikát és láthatjuk a vadászgató barna rétihéját.

A mocsarak hínármezőiben nyáron szemet gyönyörködtető a vízitök, a tündérrózsa és a tündérfátyol sárga-fehér szőnyege, ahol jól érzi magát a mocsáriteknős. A vizivilág megcsodálására lehetőség van csónakkal beevezni a nádasok közzé, ahol madármegfigyelő toronyból lehet fürkészni a vízivilágot.

Szikes puszták

A Hortobágy sokak számára a végtelenbetűnő puszta síkságot idézi fel. Valóban, a kisebb erdőfoltokkal, fasorokkal és gémeskutakkal tarkított füves gyep jellegzetes képe megragadja a látogatókat. A nemzeti park közel 40 ezer hektárnyi összefüggő gyepes területe a hozzánk nyugatabbról idelátogatóknak olykor felfoghatatlan, hiszen Nyugat-Európában az intenzív mezőgazdaság az ilyen területeket már régen kiszorította. A jellegzetes pusztai növény- és állatvilág, valamint az ősi háziállatok (házi bivaly, magyar szürkemarka, mangalica, racka) rengeteg élménnyel teszik gazdagabbá a turistákat.

A madárvilágot illetően a ritka kerecsensólyom a nyugatról ide látogatóknak kuriózumnak számít, hiszen a Kárpát-medence jelenti elterjedésének nyugati határát. Akárcsak rokonának, a kékvércsének, amely több helyen telepesen költ a varjúkolóniák társaságban. Tavasszal a nedvesebb részeken - amelyek a nyár közepére rendre kiégett, kiperzselt szikár gyeppé változnak - bíbicek, piroslábú cankók, nagy godák fészkelnek. A zsombékosabb részeken sárszalonkák költenek.

A pusztai túrázáshoz az úgynevezett szálkahalmi tanösvényt, valamint a Hortobágy északi részén húzódó Pródi gyepeket ajánljuk. A terület legjellegzetesebb aprótermetű rágcsáló emlőse az ürge. Bár számaránya megfogyatkozott, még mindig a nagyobb testű ragadozók (parlagisas, békászósas) fő táplálékának számít. Ezek a költési időszak végeztével rendszeresen vendégeskednek a magyar pusztákon.